Online könyvklub, Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Lebilincselő „nagyregény” Észtország II. világháború alatti és utáni megszállásáról, ellenállásról, szerelemről, házasságról. A Baltikumról olvasunk, miért érezzük mégis azt, hogy ez a regény akár itt is játszódhatna? A történelmi háttérről és arról, hogy milyen volt észtként megélni az orosz elnyomást, várni a németeket, majd visszasírni az oroszokat, Bereczki András történésszel beszélgetünk, aki maga is észt gyökerű, a könyvről pedig Csáki Judit kritikussal. Aki kérdez, ezúttal is Lugosi Viktória, majd bárki, aki velünk tart.

https://us02web.zoom.us/j/86124434299?pwd=V3BhN2hhaFRLSVV3YkFGS1Z5cXhyUT09

Irodalom

2021.03.04 18.30

A nagyobb térképért kattintson a linkre

Sofi Oksanen a regényről:

„Egy ideje már kerestem a megfelelő főszereplőt következő regényem számára, csak az arc hiányzott. Olvastam egy cikket, melynek számos történelmi alakjából bármelyik beleillett volna történetembe, mert mindegyikük olyan ember volt, aki valamiféle módon hatott a világ alakulására, és még mindig befolyással bír arra, miként olvassuk ma a történelmet.

Az egyik személy azonban a többiek fölé emelkedett. Egy férfi, akit végtelenül lenyűgöztek kora hírességei, csillagai, bálványai – a pilóták –, és ő maga is azzá akart válni. Pilótának adta ki magát, történeteket mesélt veszélyes helyzetekről, melyekbe repülései során került, és hírességekről, akiket repülőgépén szállított. Még pilótafényképeket is retusált magáról.

A valóságban soha nem repült. Még csak repülési engedéllyel sem rendelkezett.

Azzal kezdtem a munkát, hogy régi műrepülő-bemutatókat néztem, kipróbáltam, milyen Suomi géppisztollyal lőni, és elgondolkodtam a férfi feleségén, a házasságon, amely hazugságra épült.”

 

„Észtország huszadik századi történelme kísértetiesen hasonlít hazánkéra, és a könyv olvasása közben néha zavarba ejtő, hogy nem magyar helyszínekkel, szereplőkkel találkozunk. A Mikor eltűntek a galambok minden jelenetét nagyon mélyen értjük, hiszen ezek az események ugyanúgy fellelhetőek a mi kollektív tudattalanunkban. Roppant megrázó tehát azzal az evidenciával ilyen közelről szembesülni, hogy a sajátunknak hitt – és éppen ezért kisajátított – történelmi szólamunk korántsem csak a miénk. Mindez pedig nemcsak a német és orosz megszállás eseményeiben érhető tetten, hanem a mikro-történetekben, az egyéni sorsokban ugyanúgy.” Revizoronline